Ahogy vezettem haza tegnap délután az esőben az ugrott be a semmiből, hogy “ont monoton bút konokon és fájón”. Hat szó és tökéletesen lefesti a lelkiállapotomat.
*
Végigcsinálom ezt a két hétre kapott “házi feladatot” és majd csak utána mondok véleményt, de minél tovább agyalok ezen a kineziológuson annál inkább oda lyukadok ki, hogy nem az ő hibájából ugyan de velem csődöt mondott. Nem tudom kéne-e éreznem valamit, de ha igen, valószínüleg nem azt amit érzek.…. Úgy kezdtük, hogy beszélgettünk… elindult a nagyon kézenfekvő “ideje felnőni” vonalon, amiről azt hiszem sikerült lebeszélnem. Én már apám halála után felnőttem…. Nem a kényszer vitt rá szerencsére, hanem valami belső késztetés… vagy talán csak erősebb voltam mint anyám… nem tudom. Egyébként mindig is önállóságra neveltek. Aztán jött a “királylányból nő” vari amitől azért fogtam padlót mert úgy látszik valahol tényleg sugárzom ezt a “királylányságot” . (Így visszagondolva életemnek azon szakaszaiban amikor tényleg királylány voltam nem éreztem magam annak.)
Aztán a meditatív állapottal is voltak problémáim… visszamentünk a gyermekkorba…sőt a születéshez, fogantatáshoz…. Az addig rendben is volt, hogy gondolatban szólítsam apámat, hogy jöjjön ide mellém…. ez nálam még belefér. De amikor beszélnem kellett volna hozzá illetve elmondani, hogy mit mond akkor meg voltam lőve, mert mit mondjak neki mikor TUDOM, hogy csak elképzelem hogy ott van és amit ő mond azt is csak elképzelem…
Vagy tényleg hallanom (éreznem) kellett volna amit mond? Szóval felmerült bennem egy rakás kérdés. Nem tudom, hogy túlságosan realista vagyok, vagy rosszul lettem összerakva, vagy nem kéne ennyit agyalni… Minden esetre biztosan vissza fogok menni hozzá még egyszer. Megadom magamnak az esélyt. Az nem létezik, hogy ebből a katymazból nincs kiút és ha van akkor meg fogom találni!
*
Már régóta tudom, hogy ezzel a szegény József Attilával eléggé rokon lelkek vagyunk…. (Hááááát nem túl biztató kilátások.. :))
Ó, Uram, nem bírom rímbe kovácsolni dicsőségedet.
Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat.
De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.
Tudom, hogy zöldel a fű, de nem értem minek zöldel,
meg kinek zöldel,
Érzem, hogy szeretek, de nem tudom, kinek a száját fogja
megégetni a szám.
Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom minek fú, mikor én
szomorú vagyok.
De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked.
Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked elmondani,
hogy én is vagyok és itt vagyok és csodállak, de nem értelek.
Mert neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg
zsoltárolásunkra.
Mert sértik a füledet talán a zajos és örökös könyörgések.
Mert mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni,
meg kérni.
Egyszerű rabszolgád vagyok, akit odaajándékozhatsz a
Pokolnak is.
Határtalan a birodalmad és hatalmas vagy meg erős, meg
örök.
Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem.
De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.