a zén mamim…

 Pár hét múlva lenne anyuska szülinapja…. aztán szeptember végén, halálának második évfordulója.
Két év. Azon gondolkodtam egyik nap, hogy’ nem bolondultam bele…
A sors elterelte a figyelmemet… az agyam elásta a fájdalmat…. és amikor már tetőztek volna a hullámok a kineziológusnak köszönhetően valamennyire felszabadult a lelkem….
Nem csak az anyámat vesztettem el egyik pillanatról a másikra hanem a legjobb barátomat is. Mindig, már gyerekkoromban is egyenrangú félként kezeltek… mindig mindenről tudtam, vagy legalábbis nem éreztem azt, hogy titkolnának valamit. Ami persze azt is jelentette, hogy meg kellett értenem néha olyan dolgokat is amivel nem biztos, hogy egy gyereknek foglalkozni kéne, viszont ez soha nem zavart… sőt…
Így utólag visszagondolva elmondhatom, hogy piszok nagy mákom volt a szüleimmel…. és azt hiszem, hogy ezt bátran sorolhatom az élet nagy ajándékai közé….
Az én drága anyuskám pedig minden nap ajándék volt nekem…. Szó szerint minden nap lehetett neki örülni mikor megjött…. ugyanis dolgozni járt. (Ez most lehet, hogy furán hangzik de pld. Aprajafalán mikor alsós voltam, az osztályból csak kettőnk anyukája dolgozott a többieké otthon volt…. Én a nagymamámmal voltam, aki nálunk lakott és igazi-igazi nagymama volt… Szóval jó darabig két anyám volt de mindegyik a javából J )
Sokszor ültem kint a fűben a buszmegállónál levő villanyoszlop alatt, már jóval a busz érkezése előtt. És máig emlékszem az érzésre mikor megláttam a domb alján, hogy jön a busz. Leszállt, a nyakába ugrottam és mind a ketten úgy örültünk mintha egy hónapja nem láttuk volna egymást… No aztán általában csak a kapuig kísértem és húztam el játszani…. J
És hogy milyen is volt az én mamim…? Amolyan jóember fajta. És ezt sokszor képes volt a naívságig fokozni. Mindenkiben a jót látta és úgy meg tudott döbbenni mikor kiderült valakiről, hogy esetleg mégsem olyan ahogyan azt ő elképzelte. Hányszor mondtam neki, mikor ilyesmi miatt elkeseredett, hogy nem kell mindenki elé kitenni a szívét meg a lelkét…. az emberek nem egyformák…. tartson legalább egy lépést….
De hát nem győztem meg soha….
Fantasztikus kisugárzása volt…az embereknek az első pillanatban szimpatikus volt….. a szeme mindig nevetett…. És szép volt. (Híven a vezetéknevéhez). Sokszor hívták úgy, hogy egybemondták a vezeték és keresztnevét….
Nem volt könnyű élete …. Szinte állandóan temetett…. Eltemette a fiát, az apját, az anyósát, a férjét, az anyját…. és relatíve fiatalon halt meg. Igen, az anyósát is ide számolom mert jól kijöttek a nagymamával…és mivel együtt laktunk ez egy elég szoros kapcsolat volt. Mikor a nagymama meghalt (20 éves voltam) egy időre átvittük az ágyamat a szobájukba mert nem akartam egyedül aludni… Emlékszem hárman átbőgtük az éjszakát…….
Mikor nyugdíjba ment megválasztották az aprajafalvi nyugdíjas klub elnökévé….. Na innentől kezdve aztán alig láttam.. J Állandóan szervezkedett… Kórust alapítottak, fellépni jártak. Legnagyobb megdöbbenésemre nekiállt szavalni…. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen irányú vágyai vannak…. Emlékszem mikor egyik este hazaállított nagy lendülettel a klubból, hogy gyorsan keressek neki egy verset mert azt ő másnap el akarja mondani az ünnepségen…. Tuttam, tuttam, hogy nem eszik olyan forrón a kását de persze nem lehetett meggyőzni…. Jól össze is vesztünk, mondván, hogy nem akarok neki segíteni……
No, gyorsan összehordtam a házban fellelhető verseskönyveket de hát nem sokra mentünk. Petőfi túl harcias volt, József Attila pedig vagy a munkásosztály béli öntudatán volt vagy a szerelem miatt nyavalygott ….. Volt még egy “Szép versek 1984”….. deee ebben az évben az összes szép verset költő emberke vagy túl depis volt vagy túl vulgáris…szóval semmi esetre sem olyan amit egy nyugdíjas rendezvényen el lehetne szavalni….
A végén már bőgött, hogy nem igaz, hogy nem találunk egy verset. Mondhattam én akármit… hogy nem dől össze a világ, meghogy majd szaval legközelebb….. meghogy úgysem tudja már holnapra megtanulni…. Csak bőgött tovább….. Úgyhogy aszontam Attilának, hogy ha nem írt egy verset az anyámnak megszűnik a kedvencem lenni…. Kitagadom és kezembe sem veszem többet…. Nekiálltam és oldalról oldalra végig mentem a köteten és nem csalatkoztam… Attila írt verset a mamimnak, amit utána nagyon sokszor szavalt még és mindig sikere volt vele.
Aztán túlnőtt Aprajafalán és szédületes karriert futott be…. J A megyei nyugdíjas szövetségnél is volt valami funkciója… Évente országos találkozót szerveztek a városban….
Vagy tájházat alapítottak, ahol bent volt a kuratóriumban. Ez azt jelentette, hogy részt vett a csapatban amelyik takaríthatott benne…. Na jó, ez sarkított olt… Deee szerveztek kiállításokat meg ősi mesterségek bemutatót, meg beüzemelték a régi kemencét….
Ja! És hat órásként dolgozott a helyi kisboltban….. Hiába könyörögtem neki, hogy legalább azt ne csinálja…. Dehát a barátnője lányáé volt a bolt és a barátnőjével remekül elvoltak benne délutánonként….
Általában cetliken értekeztünk…. “Puszi Nyuszi! Kaja a hűtőben. De egyél ám!!!” Vaaagy a kedvencem: “Elmentem, majd jövök !!” J
Emlékszem, halála előtti estén jókat vigyorogtunk mert rájöttünk, hogy hétvégén mindketten otthon leszünk…. Igen. Akkor még úgy gondoltuk. Még csak szerda volt….

Halála után bárkivel beszéltem mindenkinek olyan utolsó emléke volt róla, hogy nevetett…
Annyira szerettem… és annyira szeretett…. Egyszer azt mondta nekem, hogy “Te apádat szeretted jobban…” Mondtam neki, hogy ez nem így van…. Tény, hogy mindig apun lógtam de azért volt mert mindig kellett tőle a bizonyosság…. Anyuban biztos voltam…. Nem szerettem egyiket sem jobban a másiknál csak mindegyiket másképp…

Szombaton Aprajafalván voltam. Falunap volt, ahol az én drága mamimnak az aprajafalvai képviselő testület Aprajafaláért posztumusz kitüntető címet adományozott.
Annyira jó lett volna, ha ezt Ő veszi át és nem én. Annyira boldog lett volna….. 
Mamikám nagyon hiányzol !

A vers:

  Majd megöregszel

Majd megöregszel és bánni fogod,
hogy bántasz, – azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

Lesz vén ebed s az melléd települ.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

Az öreg kutya néha majd nyafog,
de a szobában csend lesz, csupa rend lesz;
hanem valaki hiányozni fog
a multból ahhoz a magányos csendhez.

Majd tipegsz s ha eleget totyogott
rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
áll ifju képed. Hozzá motyogod:
“Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem.”

“Mit is tehettem volna?” – kérdezed,
de fogatlan szád már nem válaszolhat;
s ki a nap előtt lehunyod szemed,
alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.

Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
mint a csikó, hogy a hámot levesse.
S a félelem tünődik, nem a vágy,
a fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.

Magadban döntöd el. Én fájlalom,
hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.
Mert elfárad bennem a fájdalom,
elalszik, mint a gyermek s én is véle