sirám… nyöször…

Annyira elképesztő…. Csak állok és nézek… és állok…. és nézek…. Egyszerűen bármerre fordulok, mindenütt csak a rossz történik… Most hogy az égbe hozzak ebből ki valami jót?
Reggel felhívott Anikó. Hogy finoman fogalmazzak, helyzet van náluk. Az egyetlen olyan barátom, aki jelenlegi életemben biztos pontnak számít. Olyan normális család volt. Vagyis még mindig az, csakhát….. Nem írok cirádákat ide a pasikról… majd eccer….

Nagyon rossz napom volt. Valószínűleg többe fog kerülni a lakás mint amennyit mondtak mikor beköltöztem …. Eléggé letörtem, tekintve, hogy a házat is nagyon áron alul tudtam eladni, itt pedig azért alapos felújításra lenne szükség…. ablak, ajtó csere, stb.
Tegnap Anna pezsgőt bontott a hírre, hogy átutalták a vételárat, Vilma néni meg közölte, hogy be fog dobni Szent Antalnak egykis pénzmagot…. Szóval így örülgetnek körülöttem és nem értik, hogy én miért nem….. Miért nem? Mert úgy érzem, hogy nincs minek örülni. De ha túllépek azon, hogy bagóért adtam el, megerőszakolom magam és megpróbálok egy kicsit örülni annak, hogy megszabadultam tőle, akkor itt van keserűnek a lakás ára…
Annyira belefáradtam az egészbe. Délutánra már olyan rossz kedvem volt, hogy alig tudtam megállni, hogy ne bőgjem el magam…. Ráadásul M. is rátett egy lapáttal…. Persze ez is az én hülyeségem…. Jó lesz ha szépen visszarakosgatom a tégláimat. Nem jó az ha nincs az embernek fedezéke. Nincs valami amiről visszapattanhatnának a lövegek. És persze ilyenkor elgondolkodom azon, hogy nem véletlenül van falam és biztosan az sem véletlen, hogy olyan orbitálisan nagy. Ha közel engedek magamhoz, a lelkemhez valakit….. azzal szemben lesznek elvárásaim….. No nem nagyok! De lesznek.
M. hétfőn megkapta a szolgálati kocsit és lehozta Pestről. Mielőtt ideért a céghez, felhívott, hogy lássam ahogy befordul vele a kapun…. Ki is csődültem G-al a “fogadására”….. Szó se róla, igazi grafitmetál pasis kocsi… Jó nagy. Olyan tekintélyes. Hozzávaló. Húúú… nagyon boldog volt… Aztán nem nagyon tudtunk beszélni, mert elég sok dolgom volt, de írt egy emilt, hogy mennyire örül…. Írtam neki, hogy “Ha má’ így rábeszéltél…. Mikor viszel vele egy kört..?” Gondoltam ebéd után körbeautózzuk a céget… csak hogy lássam, hogy’ megy.
“Neked mikor jó?”
“Majd ha már tudod vezetni J . Mondjuk holnap?”
“Jó a holnap. Meló után.”
Szóval ebben maradtunk. Ma aztán a fent leírt rossz kedvem volt és arra gondoltam, hogy el kéne halasztani ezt az autózást. Semmi értelme más nyakába akasztani a letargiámat. Meghát ilyenkor nem vagyok valami jó társaság. Persze tudta, hogy mi van a lakással mert elmondtam neki. Aztán már hazafele készülődtem, gondoltam ha nem mondja én nem fogom felhozni, hogy mi lesz a megbeszélt kocsikázásommal…. Erre bejön és mondja, hogy megy szoliba. Naccerű… -gondoltam. Probléma megoldva. Együtt jöttünk ki az ajtón és ahogy megyünk le a lépcsőn azt mondja: – Vigyelek egy kört?
Engedjem szabadjára az érzelmeimet….??? Ójézus!!! “Nem! Ne vigyél egy kört. Különben is szoliba mész, nem?”
Ehelyett: – Most ne.
– Rossz kedved van?
– Igen.
Kész. Passz. Legalább mondhatta volna, hogy pont azért menjünk, vagy mittudomén…. Persze úgyse mentem volna mert alig vártam, hogy hazaérjek és végre kibőgjem magam. De legalább a szándék meg lehetett volna benne….
Nem tudom. Biztos, hogy sokkal érzékenyebb vagyok a normálisnál. De szerintem nincsenek nagy elvárásaim. Úgy látszik a minimális szintet is lejjebb kell vinnem. G. is azt mondta ma, hogy azért nem tudok örülni mert túlzottan maximalista vagyok. Nemtom. Lehet hogy van ebben valami….
De érdemes lenne elgondolkodnom azon, hogy hagynom kéne a rég bevált receptet: 3 lépés távolság….. semmi téglaszedegetés.