emlékek…

Az alábbi sorokat több napig írtam. Mire jó a négynapos hétvége….?! Előszőr úgy gondoltam, hogy ez egy nem publikus bejegyzés lesz… De ha már terápiás céllal írom ezt a blogot és pont arról szól, hogy valamennyire kiadjam magam, falat bontsak, akkor publikálnom kell, hiszen valami miatt ezek a sorok kikívánkoztak belőlem… Ez is az én flúgom… Én vagyok!
Viszont csak az erősen mazochista hajlamúak olvassák J

Olyan álmom volt……. 16 évet vártam rá…..
Április 15-én volt 16 éve, hogy meghalt az apám és vele együtt belőlem is egy jó darab. Mindig, mikor olyasmiről olvastam, hogy valakinek megjelent az elhunyt családtagja, vagy beszélt vele, borzasztóan el voltam keseredve. Miért csak mással történhet ez meg? Imádtam az apámat. A hozzá fűződő kapcsolatom, gátlásaim jó része, a meglátásaim, a természetem, a jellemem, mind-mind vagy a hozzá fűződő érzelmeim vagy az akaratlanul belém nevelt hülyeségei, elvárásai miatt alakult ki bennem, vagy egy az egyben olyan mint az övé volt. Még a humorérzékem (ami igencsak megkopott az évek során) is tőle ered. Nem értettem, hogy ha másoknak megadatik, hogy beszélni tudjanak szeretteikkel a haláluk után akkor miért pont én vagyok kirekesztve ebből. Mivelhogy az egész együtt töltött életünk alatt folyton folyvást a szeretetéért küzdöttem, azzal magyaráztam, hogy “mégsem szeretett igazán”……. és nem akar hozzám szólni.
Pedig csak én nyomtam el annyira az érzelmeimet a fájdalmamat, hogy nem bírt a felszínre evickélni…. Bezártam mint egy szellemet a palackba… (Nem tudom, hogy ez a hasonlat morbid vagy baromira frappáns. Azt hiszem mindkettő)
Azt álmodtam, hogy otthon voltam. A szobámban aludtam és egyszer csak felébredtem és iszonyúan elkezdtem félni és bőgni…. (A szobám folyosóról nyílik és vele szemben van a spájz) Kiabáltam, hogy itt van apu… nagyon féltem és borzasztóan sírtam…. Erre jött valaki.. Egy nő…. Gőzöm sincs hogy ki volt, narancssárga garbóban, barna nadrágban, rövid barna hajjal… és benyitott a spájzba. Benézett az ajtó mögé és elkezdett sikítani. Ekkor én gyorsan átszaladtam a másik szobába, ahol ott volt anyu meg a nagymamám. Nem láttam őket csak tudtam, hogy ott vannak. Onnan kiabáltam, hogy “Menj el! Ne csináld ezt velem! Nem akarom, hogy ide gyere!” Végig zokogtam és még mindig nagyon féltem.
Aztán megjelent apám. Sápadt volt és ilyen hátulmegkötős korházi hálóing volt rajta…. (Ha így most visszagondolok azt hiszem abban halt meg.) Megállt a szobaajtóban, kinyújtotta a kezét és nevetett. Odamentem és már egyáltalán nem féltem… A keze hideg volt, de nem teljesen… Inkább olyan, mint amikor az ember kesztyű nélkül mászkál a téli zegernyében.
És Istenem, mi volt az első kérdésem…?
-Szeretsz?
Nevetett és azt mondta, hogy “- Hát persze hogy szeretlek!”
Aztán a kineziológust említette…. Nem mondta ki, csak, hogy “ott voltam ám”. És én tudtam, hogy arról beszél. Azt kérdezte, hogy mikor róla volt szó miért emeltem meg a térdemet… először az egyiket… aztán a másikat…. És mosolygott, nevetett mint akinek nagyon jó kedve van…. és én is olyan boldog voltam… csak én bőgtem…. Megfogta a kezem, fölémhajolt és ahogy ránéztem, azt láttam, hogy a konyhában lila a plafon….
Éreztem, hogy mindjárt elmegy és könyörögtem, hogy ne menjen el… jöjjön vissza…. De közben már távolodott… És azt mondta, hogy
-Vegyél egy hajókormányt!
– Mit? Minek?!? Nincs is hajónk!
– Majd építünk egyet!
– Mikor?
– Visszajövök félévenként.
És elment és én felriadtam… Baromira fájt a fejem, a vérnyomásom valószínüleg az egekben.
Csak feküdtem és nem voltam észnél. Hát mégis szeretett. Ez volt amit vártam. De miért kellett ehhez 16 év? Feküdtem. Folyt a könnyem és boldog voltam….
Nem. Nem 16 év kellett, hanem egy kineziológus. Pont egy hete voltam nála. És olyan pontosan mint a sebész a szikével, rátapintott az apámmal való problémáimra….

Hajókormány…. J J . Hajóépítés…. Az eszem megáll…. Az apám egyáltalán nem volt az az ügyeskezű fúrni-faragni tudó ember…. én pedig örököltem eme hiányosságát. Úgyhogy ha ketten építünk hajót az jó időbe fog telni… Ésss max a végére egy tutaj lesz….
Kocsit….. Na azt szerelt…
És csak hogy legyen valami amitől méginkább megáll az eszem….
Az előbb kiszámoltam a fél évet. Pontosan M. szülinapjára esik……
Most fedig visszafexem és alszom egyet, mert hajnali fél 5kor történt a dolog és még most is csak ¾ 7…. és szombat van….

*
3/4 10ig aludtam és olyan kipihenten ébredtem mint már nagyon régen nem…. Tudom, hogy ezt az egészet a kineziológia hozta ki belőlem és hogy megint leküzdöttem egy lépcsőt…. Még nem tudom hova látok el róla és mi van ezen a szinten de napok kérdése és rájövök. Andi szerint (kineziológus) mindenki másképp éli meg, mindenkin másféle érzelmeket, érzéseket generál egy-egy “kezelés”. Nekem a múltkor is volt egy pont mikor úgy éreztem, hogy most abba fogom hagyni az agyalást a múltamon és abban a pillanatban elvágták, viszont a kezelés után 3-4 napig annyira felerősödött, hogy már majd bele diliztem.
Az előbb mikor felébredtem is éreztem, hogy megint túl vagyok valamin…

Hajókormány…. Hááááát…. Jó vicc! Megyek a hajókormányboltba és veszek egyet J Állandóan vigyorgok ha eszembe jut.

APÁM

Nem tudom hol kezdjem…. Már régóta akarok róla írni, csak valahogy mindig úgy éreztem, hogy még nem menne…. Azt hiszem most jött el az ideje. És ezzel megint kiteszek egy pontot. Inkább csak szösszenetek lesznek… emlékek amik eszembe jutnak.
Apa nélkül nőtt fel, mert a nagypapám meghalt a háborúban. Elég vásott kölyök volt… keringett egy-két történet a gyerekkoráról. Egyszer még egészen pici volt, mikor rászállt egy szitakötő, erre föl oltári nagy bőgést rendezett. Rohant a mamához, hogy megcsípte az óriásszunyog. Így aztán előfordult, hogy ha flúgos vagy raplis volt a mama még nekem is mondogatta, hogy “-Na, apádat megint megcsípte az óriásszunyog!”
Azt mondják, a lányok apásak. Hát ez rám nagyon igaz volt. Imádtam. Így utólag visszagondolva úgy érzem, néha jobban mint kellett volna…. Tudom, hogy szeretett de mindig úgy éreztem nem tud elfogadni igazán… Pedig igyekezett, azért igyekezett… Volt egy testvérem, egy fiú. Másfél éves korában torokgyulladása volt magas lázzal. Kihívták hozzá a körzeti orvost aki adott neki egy injekciót….. mentőt kellett hívni…. a korházban meghalt….Azt mondták, hogy az injekció többszöröse volt annak az adagnak amit kaphatott volna. Perelhettek volna. Nem tették. Rá majd’ három évre születtem és elkövettem azt a baklövést, hogy lány lettem…. J Tudom, gyerekkoromban megkérdeztem anyutól, hogy
– Apu örült mikor megszülettem? (Miért vetődik fel egy gyerekben ilyen kérdés?)
Anyu azt mondta, hogy nagyon örült. Sőt örömében elitta a csillár árát, amit aznap kellett volna megvennie.
Aztán persze az évek során néha mondogatta, hogy mi lenne ha fia lenne… Így aztán –nem tudatosan ugyan- de mindig-mindig bizonyítanom kellett, hogy érek annyit…
Anyu is és apu is dolgozott és szerencsére Aprajafalván nem volt óvoda meg különben is otthon volt a nagymamám aki velünk lakott és remekül elvoltunk…. Az meg külön jó volt, hogy lehetett várni anyut meg aput haza. Anyu mindig olvasott nekem esténként. Volt egy mese amin mindig sírtam. Emlékszem rá. A lyukas két fillérről szólt. Volt egy kislány aki talált egy lyukas kétfillérest és ajándékot akart venni belőle az anyukájának de nem adott neki a boltos semmit, mert lyukas volt a kétfillér így a kislány nagyon bánatos lett…
Lehetett valami mazochista hajlamom is, mert folyton ezt olvastattam anyámmal, mígnem egyszer azt mondta, hogy ha ezen mindig sírok akkor soha többet nem fog nekem olvasni. Ezt aztán mind az 5 évemmel baromi komolyan vettem….. De öntudatnak se voltam híjján, mert közöltem, hogy “jó, akkor majd én fogom elolvasni!”. Éss borzasztó volt a mérgem J . Olyannyira, hogy kitartott másnapra is, ami vasárnapra esett. Megreggeliztem és közöltem, hogy “na akkor most megtanulok olvasni”. Azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy az volt életem első csalódása, mikor rájöttem, hogy ez nem egy ebédig tartó dolog lesz…
Mama főzött, anyu sütit sütött, apu meg az udvaron szerelte a kocsit. Fogtam az egyik széthajtogathatós mesekönyvemet és gondoltam az udvaron mégiscsak könnyebben lehet megtanulni olvasni, kivackolódtam apám mellé…. Ő pedig éppen valami fura türelemkapszulát reggelizhetett mert rendületlenül mondogatta nekem a betűket még úgy is , hogy ki-ki kellett mászkálnia a kocsi alól. Sőt közölte, hogy addig mondjam az előzőt míg a következő eszembe nem jut…. (nesze neked szótagolásJ ) A legnagyobb ellenségem a “g” betű volt. Mindig elfelejtettem. De aztán egyszer rájöttem, hogy pont olyan mint a mama feketekeretes SZTK-s olvasószemüvege… Innentől tudtam, hogy “g”. Aztán pár nap múlva közöltem anyámmal, hogy most már nem kell, hogy olvasson nekem mert én egyedül fogok olvasni… Persze nem hitte el, pedig a mama mondta neki, hogy tényleg tudok …. Aztán persze mikor megmutattam nagyon boldog volt… össze-vissza puszilt. Apunak is megmutattam de valahogy nála nem váltottam ki semmi reakciót. Aztán hétvégén mentünk kocsival és egyszer csak megkérdeztem, hogy
– Apu, ez Szentkirályszabadja?
Úgy meglepődött, hogy megállt és kérdezte, hogy honnan tudom. Közöltem, hogy az előbb ki volt írva. Erre anyámra meredt: – Tényleg tud olvasni?
Szóval azt hitte, hogy amikor bemutattam neki az olvasástudásom, akkor fejből mondtam a szöveget és csak úgy csináltam mintha olvasnék… Hát közel se csapott akkora ovációt mint anyám, de azért kaptam egy elismerő pillantást.
Az elkövetkezőkben egy elemes zsebrádióért, egy kockás füzet hátuljáról megtanultam a szorzótáblát. Aztán utána egy vadásztávcsőért –közel sem olyan könnyen- a bennfoglaló táblát. Ami így utólag jó nagy baromság volt tőle… nem akartam és igazán semmi értelmét nem láttam, mert akkor engem abszolút nem érdekelt, hogy hányszor hány az mennyi, de azt hiszem vérszemet kapott… én meg azt akartam, hogy lássa milyen ügyes vagyok… és végre mondja is…
Szóval kb. 1 hónap alatt kivégeztem az első osztályt és mire odakerültem, lévén, hogy év vesztes is vagyok, több mázsa mesekönyvet olvastam ki, amik többségét anyu hozta a könyvtárból. A zsenialitásom meg azóta csak kopik J
Úgy elsős vagy másodikas koromban lehetett, mikor a nagymamám elment Hévízre egy hétre és mivel nem akart egyedül menni, az anyu elment vele…. Na, az volt ám a nemsemmi… Hagytak otthon ugyan egy csomó kaját, de a reggelit meg a vacsit azért apámnak kellett összehozni…. Mit ne mondjak… életében még csak egy teát sem főzött soha. Egyik reggel közölte, hogy tükörtojás lesz. Hú megörültem mert már piszkosul untam a vajaskenyeret. Ott táncikáltam körülötte… és próbáltam mondani neki, hogy a mama több olajban szokta sütni a tükörtojást…. Persze nem hallgatott rám. Belerakta a tojásokat…. Leragadtak… Elkezdte kevergetni. Mondtam, hogy a mama nem szokta kevergetni a tükörtojást, erre közölte, hogy rántotta lesz…. na akkor egy kicsit csalódott lettem, mert más a tükörtojásra voltam ráizgulva… aztán mikor közöltem, hogy a mama nem így szokta a rántottát csinálni akkor azt mondta, hogy ez az ő titkos receptje… Ezen eléggé elképedtem, mert nem gondoltam volna, hogy az én apámnak titkos receptje van… Mikor aztán kirakta tányérra, meglérdeztem, hogy
– Mi ez?
– Tojás.
– Dee milyen?
– Finom!
Éss láttam, hogy jobb ha ebben maradunk.
Azért még aznap írtam levelet anyuéknak, hogy jó lenne ha hazajönnének, mert iszonyúan sok a mosogatni való és ha tovább maradnak akkor több lesz…. És hogy az apu titkos receptből csinált tojást de nekem nem ízlett és csak keveset ettem belőle.
Évekig emlegették a levelet, aminek feladását botor fejjel apámra bíztam… és persze nem adta fel, de mikor elmentünk 7végén anyuékért akkor odaadta nekik.. J és mikor hazajöttek, látták, hogy csöppet sem túloztam.
Úgy 10 éves korom táján megtanított lőni. Volt egy légpuskája, így sokszor elmentünk a határba és miután jó nagy hisztit csaptam ha madárra célzott, konzervdobozokra lőttünk. Jól céloztam. Néha az is előfordult, hogy többször találtam el a konzervdobozt mint ő. A puskát a szobában tartotta a szekrény és a fal között odatámasztva, a töltényeket meg a fiókban és soha mégcsak eszébe sem jutott, hogy én azt onnan kiveszem, nekem pedig soha eszembe nem jutott kivenni… pedig az udvarunk szinte mindig tele volt gyerekkel és a barátnőm nagyon szeretett volna lőni…. De apu soha nem engedte azt sem hogy eljöjjön velünk, merthogy ez nem játék…..
16 évesen meg akartam tanulni vezetni. Hallani sem akart róla. Ellenben kaptam egy Java mustangot és megtanított motorozni. Emlékszem, kimentünk a határba és ott a földúton tanultam. Nagy mellénnyel, jó nagy gázzal be is dörgettem a kukoricatáblába, ahol aztán lefulladt a motor és nem mozdult se előre se hátra…. Szerencsére a kukorica még csak olyan 20-30 cm volt. Kiabált, hogy “gyere ki!” Én meg vissza, hogy: “nem tudok!” Erre közölte, hogy akkor otthagy….. És tudtam, hogy nem viccel, úgyhogy valahogy kievickéltem. Aztán belejöttem, de valahogy nem igazán rajongtam a motorért. Főleg miután a kipufogóval még a bokámat is megégettem. Aztán ha jól emlékszem, anyu meg a mama hathatós rábeszélésére (mindegyiknek égnek állt a haja a motortól) eladta. Hát én sem hullattam könnyeket érte.
18 éves voltam mikor közölte, hogy megtanít vezetni…. Nnna, gondoltam abből botrány lesz ha ő tanít, ugyanis kamasz koromban képes voltam irdatlan csatákat vívni vele…. Csodák csodájára azonban zökkenőmentes volt a dolog és pár nap múlva úgy mentem föld úton a szomszéd faluba a nagymamámékhoz, hogy csak úgy porzott az út a trabant után… Persze jött velem…. aztán volt, hogy nem…. J Mikor megkaptam a jogsit, másnap bejött velem a városba…. Kitalált valamit, hogy miért megyünk, már nem emlékszem de én tudtam, hogy azért, hogy megnézze, hogyan vezetek a városban. (Ott közel sem voltam olyan vagány, mint a föld úton). Persze nem mondott semmit mikor hazaértünk, viszont másnap reggel még aludtam mikor közölte, hogy menjek be a gyógyszertárba mert el kell hozni a gyógyszert amit kikevertek.
– Jó, elhozom.- mondtam, miközben a másik oldalamra fordultam.
– Akkor öltözködj.
– De hát majd csak egy óra múlva lesz busz.
– Busz? Hát van jogsid. Nem?
Na itt atán kipattant az álom a szememből….. Jól be is ijedtem… Egyedül…. Kocsival… A városba…. Viszont tudtam, hogy ha most azt mondom, hogy inkább busszal megyek, akkor jó nagyot fog csalódni bennem…
Aztán elmeséltette velem, hogy merre megyek, hova parkolok….
Sose felejtem el, mikor hazaértem úgy éreztem magam mint aki valami borzasztó nagy tettet vitt végbe. Ez a “megcsináltam” érzés. Persze semmi ováció, ügyes vagy …. vagy ilyesmi… Ez volt a minimum és én megcsináltam. Kész. Csak anyu mondta, hogy apám olyan ideges volt miután elmentem, hogy csak jött-ment az udvaron és ötvenszer is kiment a kapuba, hogy jövök-e már. De innentől aztán mindig megkaptam a kocsit, ha kértem.
Imádta a rajzfilmeket… Már akkor is voltak vasárnap reggelente rajzfilmek és főleg télen volt jó, mert akkor együtt szoktunk lustálkodni az ágyban és néztük a vizipókot meg a pom-pom meséit…….
Lujzinak hívott, amin anyu mindig kiakadt, de én szerettem. Egyszer volt csak nagyon gáz…. Kint voltunk a szőlőben, ahol akkoriban épült egy kis hétvégi ház aminek már csak a cserép hiányzott a tetejéről. Viszont kifigyeltem, hogy két kerttel odébb kapálgat az szőke kék szemű (nálam jóval idősebb) srác aki már régóta tetszett. Rájöttem, hogy ha fölmászok a tetőre onnan tökéletesen rálátok erre az egyszál fürdőgatyában kapálgató szőke csodára…. Fölmásztam és kiültem egy cserépre váró lécre és ottan révedeztem szerelmesen mikor egy oltári nagy ordítás verte fel a szőlőskertek csendjét:
– Luuujziiii, azonnal mássz le a tetőőrőőől..!!!!!
Ááááá nemhogy lemásztam, majdnem légi úton jöttem le…. A szőke isten persze (miután rájött, hogy nem az izzadság csurog a lábain J ) döbbenten nézett át hozzánk és rögtön levette mi van…. merhogy nem bírtam olyan sebesen elhagyni a tetőt ahogy szerettem volna…. Hááát hónapokig izgultam, nehogy kint legyenek mikor mi megyünk….
Nagyon hasonló volt a természetünk, hirtelen felfortyanós, nagyot ordítós volt… de soha nem bántott. Talán két jól irányzott taslit kaptam tőle egész életemben…. Pedig kamasz koromban azért igencsak döngettem a határokat…. Emlékszem ötödikes koromban egyszer nagyon csúnyán beszóltam neki…. Tök ledöbbent és teljesen tanácstalanul anyámra nézett: – Most mit csináljak vele? Már nem üthetem meg!
Na, gondoltam hawaii…. De igazából nem éltem vissza ezzel. Az az igazság, hogy nekem elég volt, ha csak rám nézett… tudtam merre hány méter.
16 éves koromban –dackorszakom csúcsán- számomra mindmáig ismeretlen helyről merítve a bátorságot egy vasárnapi ebéd után rágyújtottam az asztalnál. Egyébként nem cigiztem stikában sem. Néha-néha bulikban 1-1 szálat elszívtam, de soha nem ízlett a dolog. Szóval rágyujtottam. Szegény anyám, azt hiszem azt nézte hol lehetne megfogni a tetőt, nehogy levigye a közelgő tornádó…. Erre apám legnagyobb döbbenetünkre közölte, hogy annál rondábbat el sem tud képzelni, mikor egy nő dohányzik vagy szotyit köpköd….
És megkérdezte, hogy “elszívod, vagy gyújtsak magamnak egy másikat?” Nekiadtam, mert láttam, hogy akkor se történne semmi, ha elszívnám. Nem is szoktam rá. Utána még előfordult, hogy kint szerelte a kocsit és kiabált, hogy “Légyszi hozz ki egy cigit!” énmeg meggyújtva vittem ki. Akkor mondta, hogy “Lujzi, ne szokj rá, mert nagyon nehéz abbahagyni…” Szóval kifogta a szelet a vitorlámból…. és talán így nem lettem bagós.
Mindig elengedtek mindenhova. Igazából ez úgy volt, hogy mondtam, hogy hétvégén ide vagy oda megyek, akkor azt kérdezték, hogy hányra jössz haza.
És mivelhogy akkoriban még nemhogy mobil nem volt, falun a telefon is ritkaság számba ment, mindig betartottam az időpontot, mert tudtam, hogy ha nem megyek akkor ott kornyadoznak a konyhaasztal fölött míg haza nem érek. Ha azt mondtam, hogy hajnali kettőre jövök akkor csak kettő óra tízkor kezdtek el idegeskedni… Szóval nem emlékszem, hogy valaha ne értem volna haza mikorra mondtam.
Nem szeretett egyedül enni… Ott kellett vele ülni az asztalnál, akkor is ha csak ő evett. Képes volt órákig nyüglődni, hogy valaki egyen vele. Emlékszem olyanra, hogy zalaegerszegre járt és csak este 10 körül ért haza, anyu meg hálóingben őrizte az asztalnál amíg evett… Nekem inkább a vasárnap reggelek jutottak… Volt amikor már ½ 8kor bevágtatott a szobámba, hogy menjek reggelizni…. Hááát én olyantájt leginkább aludni akartam nem reggelizni. Főleg mert ezt akkor is megcsinálta ha éjjel 2 kor keveredtem haza egy buliból… Ott piszkerált, hogy “Naaaa… Lujziiii…. egyél veleeem…. naaaa Picúúúrrr…” Általában nem bírtam sokáig és mentem vele, de olyan is volt, hogy kikapott az ágyból a vállára dobott és nagy visítások közepette kivitt a konyhába. Lerakott a székre és mint aki jól végezte dolgát, boldogan reggelizett… néha 1-1 katonát az orrom alá dugva…
Ha néha összevesztünk, másnap hozott nekem egy csokit. Mármint ha úgy gondolta, hogy nem volt igaza…. Nem mondta, csak kaptam egy csokit és az ügy le volt zárva… Haa nem kaptam csokit… na akkor el kellett gondolkodnom…. Persze nem volt ez mindig ilyen kerek. Egyszer nagyon csúnyán összevesztünk valami piszlicsáré dolgon…. Olyan ordenáré módon, hogy teljesen összetörte a lelkem…. Soha életemben, sem előtte, sem utána nem beszélt velem úgy mint akkor… Azt hiszem beleadta az összes dühét és elkeseredettségét…. Hetekig nem beszéltünk utána. Iszonyúan fájt és beleégett a lekembe.
Egyszer, már tizenéves koromban megettük a húsvéti csokinyulakat, amiket anyu vett és gondosan eldugott előlünk. Mindig kapott ő is –anyu gyakran mondta, hogy két gyereke van… Szóval megtalálta a nyulakat és hozta nagy boldogan, hogy mi lenne ha megennénk mert ő annyira csokiéhes…. Persze egyedül nem merte, mert kapott volna anyutól, de gondolta ha én is benne vagyok akkor kisebb lesz a vihar…. Mondjuk nem kellett nagyon kérlelnie… Megettük a nyulakat és mikor anyu megjött mélyen hallgattunk. Persze húsvét reggel kérdeztük, hogy “-Mit hozott a nyuszi?”
Anyám meg közölte, hogy hozott ugyan, de vissza is vitte, mert időközben rájött, hogy nem érdemeljük meg…. Jót nevettünk! Mert persze aztán kaptunk, hogy hogy lehetünk ilyen torkosak…. És hogy mit kotorászunk a konyhaszekrényben…. Mi meg jól egymásra kentük, hogy ki találta meg, meg kinek az ötlete volt…
Nagyon szerette az édességet. (Ezt is örököltem tőle) Anyu szinte minden hétvégén sütött valamit, ő pedig képes volt süteményt reggelizni teával…. Brrrr…
Szerette ha jól néz ki. Anyunak pedig jó izlése volt, így apám mindig tip-top volt. Soha nem ment sehova slamposan. Sok pasival ellentétben szerette az öltönyöket. Ritkán hordta, szinházba vagy valami jelesebb alkalomra vette csak fel de mielőtt elindultak valahova már fél órával előtte kész volt és parádézott fel-alá, miközben szinte kiprovokálta, hogy “-Húú apuska, de jól nézel ki!”
Jó sztori volt a nőnap is minden évben. Apunak a virágra költött pénz egyenlő volt annak az ablakon való kidobásával. Már előtte napokban szívta a fogát és mondogatta anyunak, hogy neki virágot kell ám venni a lányoknak bent, ami lévén hogy hárman voltak, nagy érvágást jelentett neki (plussz még mi). Anyu mindig ellátta tanácsokkal, hogy ne szegfűt vegyen és háromszor három szálat… (erről külön meg kellett győzni). Nőnapon már előre vigyorogtunk anyuval és fogadásokat kötöttünk, hogy meddig bírja, hogy ne bökje ki, hogy mennyire drága volt. Hozta a gerberákat, átadta…össze-vissza dícsértük meg pusziltuk éss addig –addig somfordált, míg egyszercsak totálisan felháborodva közölte, hogy “- Azt ti el se bírjátok képzelni, mennyire drága a virág!!”
Mi meg ilyenkor pukkadozva nevettünk és persze ezen meg duzzogott.

Azt hiszem nem tudom visszaadni ezekkel az emlékekkel a kapcsolatunkat… Szeretett (mostmár biztos) és szerettem…. Agyvérzésben halt meg. Előtte olyan 3 hétig volt korházban és minden nap bejártunk hozzá… Valami szörnyű volt látni az én jóképű, vagány apámat magatehetetlenül, borzasztóan lefogyva, erőtlenül. Nem tudott beszélni sem. Jöttek a látogatók és amikor meglátták mindenki elbőgte magát. Iszonyúan dühös voltam. Ha én tartom magam mellette és tartom benne a lelket, akkor a huszadik szomszéd ne ribilliózzon az ágyánál…. Ráadásul úgy beszéltek mellette, róla, mintha ott sem lenne. Pedig végig magánál volt, láttam a szemén, hogy érti amit mondok, csak beszélni nem tudott. Így utólag könnyű belemagyarázni, hogy megéreztem, hogy utoljára látom, mert szinte nem tudtam otthagyni. Már szóltak a nővérek, hogy vége a látogatásnak és még az ajtóból is visszamentem hozzá. Ekkor megfogta a kezem azzal a kezével amit tudott mozgatni és az összes erejét összeszedve elkezdte húzni maga elé…. Azt hittem, hogy kér valamit, de a szája elé húzta a kezem és megpuszilta…. És benne volt ebben minden, az egész életünk. Majdnem beleőrültem… Feladta. Másnap reggel meghalt. És én évekig minden áldott éjjel bőgve aludtam el.

Sokminden kimaradt ebből az írásból. Rossz is és jó is. Ami kimaradt az is egy építőkocka és gondolkodhatok, hogy miért hagytam ki…. Nem lehet belőle apámat megismerni, de nem is ez volt a célom… csak néhány ecsetvonás róla. Elmondhatom, hogy jó fej volt, néha szigorú vagy talán csak azt mondanám, hogy voltak elvárásai, sokat ökörködtünk és jórészt inkább a haveromnak éreztem mint az apámnak…